Talán már tizenöt éve volt, amikor – már nem is tudom, miért – bementem a bonyhádi kórházba és egyértelműen az volt az érzésem, itt mindenki vigyázott gyerekként rám egyszer. Nem csupán az ismerős arcok, de akár a harminc év távlatából már ismeretlenek is, akik a feledés homályába burkolóztak, de én ösztönösen tudom, hogy igen, ők is egyengették az utamat. Tették ezt úgy, ahogy minden ember, aki valaki más gyerekkorának a szereplője: észrevétlenül, öntudatlanul.
Én a saját életemben hivatásként nem a kórházat választottam, mégis valahogy mindig ott kötök ki valami ürüggyel…a gyerekek, akik ott vannak, nem hagynak nyugodni és a meséimmel hozzájuk fordulok időről-időre.
Véletlen lenne? Nem hiszem.
Pici, a kórház udvarában álló szolgálati lakásunk, amit anya kapott kezdő orvosként maga és családja részére, apróbb alig lehetett volna. Mégis elfértünk benne valahogyan négyen. Zsigereimben emlékszem arra a mindig fehér, a kórház kimoshatatlan piros pecsétjével megjelölt, neonlámpás világra, amiben ott éltünk, és arra, hogy pompás búvóhelyet nyújtottak a törpefűzfák földig érő ágai a kórház udvarában. Emlékszem, hogy az ügyeleti szoba priccse mintát hagyott az alvó ember arcán. A kárpit durva anyaga még a lepedőn is átütött. Nyikorgó, kényelmetlen darab volt, engem gyerekként mégsem zavartak nyekergő rugói, évtizedes foltjai.
Emlékszem valakire, aki nagyon meghatározó volt ebben a világban. Noninak hívtam. Szikár, izmos, láncdohányos nő volt, rekedtes hanggal és valami földöntúli erővel. Novi nővér könnyedén emelte nálánál jóval testesebb betegeit egyik ágyról a másikra és közben olyan vicceket engedett meg magának, amitől a beteg, talán utoljára, de jóízűen nevetett, és méltatlan, kiszolgáltatott helyzete ellenére újra embernek érezte magát.
Novi nővér, Novákovics Mária a bonyhádi kórház ápolónőjének alakja – pedig hány, de hány éve nincs már velünk – nem hagyott nyugodni. Különösen akkor nem, amikor traumatológiára került gyerekeknek írtam könyvet. És mivel írás közben mindig hallottam rekedtes hangját, állandó köhögését, éreztem a ruhájából áradó furcsa szagot, amiben a kórház keveredett a cigarettával, meghívtam, beengedtem őt a történetbe, és valahogy úgy alakult, hogy annak egyik főszereplőjévé vált. Novi nővér példaképe lett könyvbéli kis betegének.
És igen, jó helyen van ő a szuperhősök között.
Az sem véletlen, hogy másik könyvemben, amelyben varázspálcák és egyéb érdekes dolgok mellett az alvás gyógyító erejéről is szól a mese, Mária, a gyógyítótündér kiemelt szerepet kapott.
Vajon ki lehet ő?
A kérdést természetesen nem gondolom komolyan, mert Ti, kedves bonyhádiak, akik olvassátok e sorokat, már biztosan tudjátok, hogy Mária, a gyógyító tündér sem a fantázia műve, hisz évtizedek óta mindenek és mindenki előtt a ti életetek hűséges, elhivatott és biztos része, Mária DrGyörgy.
Röviden talán ezt jelenti nekem Bonyhád: a gyerekkori útravalót, a hamuba sült pogácsám egy fontos darabkáját, amiről, mikor azt hiszem, már elfogyott, pár varázsmorzsa mindig újra előkerül. Mint a borostyán erős, örökzöld szárai a fához, elválaszthatatlanul tartoznak hozzám ezek az évek, különösen a kórházi gyerekkor miliője és annak fehér egyenruhás hősei.
Kép: Szalma Edit: Mária a gyógyítótündér, Varászpálca Szakszervíz
