“Amikor az emberek nagyon fiatalok, egyenrangú partnert látnak az állatokban, szinte rokont. Azt, hogy az ember más, hogy kivételes, felsőbbrendű, tanulni kell.”
Nunez: A barát
Sigrid Nunez: A barát című könyve felé nem csak azért fordultam kíváncsi bizalommal, mert egy olyan barátnőmtől kaptam, akinek az ízlése és értékrendje meghatározó számomra. Az olvasás mellett szólt a rengeteg jó kritika, az író elkötelezettsége, na és a magával ragadó borító. Ám lássuk be, a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy egy kutyáról szól. Azaz dehogyis egy kutyáról: barátságról, gyászról, írásról, hűségről, hűtlenségről, férfiakról és nőkről, két kedvenc témámról, irodalomról és lélektanról és mellesleg és mindenek felett mégiscsak egy dán dogról, Apollóról. És az, hogy ennyire megfogott a könyv, talán azt is jelenti, hogy rólam is szól, de ha ez túl nagyképűen hangzik, mondjuk azt, hogy az írónő nekem is írta.
Gyerekkorom óta imádom az állatos történeteket. A mi leszel, ha nagy leszel kérdésre évekig azt válaszoltam, Joy Adamson. Aztán messze kerültem az oroszlánoktól, de kis vadjaim, a kutyáim évtizedek óta az életem részét képezik. Többről van szó, mint a kutyák szeretetéről. Rossz gazda voltam gyerekként, rendszertelen, és felelőtlen. Amikor már felnőttként, munkából hazaérve az első éhes, riadt, csatakos kutyámat, Mázlit megtaláltam az ajtóm előtt ülve, tudtam, esélyt kaptam a jóvátételre egy valódi kapcsolatban. Tíz évig éltünk együtt ezzel a borzalmas modorú utcagyerekkel. A szingli évek zűrzavarának egyetlen állandó szereplője volt ez a hatkilós kis keverék, akire minden túlzás nélkül állítom, családtagként tekintettem. A halála olyan nagyon megviselt, hogy az engem és a környezetemet is megdöbbentette, meglepte. Akkor már két kisfiam volt, és ismerőseim egy része számomra érthetetlen módon azzal vigasztalt, hogy hát ott vannak neked a gyerekeid, ne sirasd! Csak egy kutya! Éjjelente kisfiaim zűrös éjszakáitól mindig félig ébren még hetekig hallani véltem a Bükkös-patak felől az ugatását.
“Egyik éjszaka. Arra ébredek, hogy Apolló ott áll az ágy mellett szájában a takaróval, amit lerúghattam magamról álmomban, és láthatólag próbálja visszahúzni rám. Amikor elmesélem, senki nem hiszi el. Azt mondják, biztosan álmodtam. Igen, ez lehetséges. De igazából úgy gondolom, hogy csak irigyek.”
Nunez: A barát
A férjem javasolta, ugorjunk be a menhelyre, Szentendrén, ahol akkor éltünk. Ezen azóta nevetünk. Ugorjunk be! Persze hogy egy kiskutyával jöttünk haza.
Peppa Lúcia a nevét a család akkori mesesztárjáról, Peppa malacról kapta, mert az orrát kettéválasztó pink csíktól egyértelműen kismalac feje volt. A Lúcia meg kellett, hogy legyen valami elegáns is a nevében. Aztán megszületett a harmadik fiam és Peppa úgy nőtt fel három pici gyerek mellett, mint a gaz. Nem volt energiám rá. Pszichológusként – nem túlhangsúlyozva, de nem lehet minimum gyanakodni – folyamatos dillema gyötört, vajon a kezdeti kevés figyelem vagy valami örökölt családi trauma áll Peppa kiszámíthatatlan jellemére hátterében. Az anyja került ugyanis meglehetősen rossz állapotban a menhelyre, ahol nyolc kiskutyának adott életet. Peppa folyamatosan megszökött, néha oda kapott idegeneknek, főleg testesebb férfiaknak. Aztán – mint Dr. Jackyll és Mr. Hyde – Peppa egyre kiszámíthatatlanabb lett. A szérum pedig magam voltam és vagyok. Van egy személyisége velem és van egy nélkülem. Így lettem hatlábú a szó legszorosabb értelmében. Bacher Iván kifejezésénél nincs találóbb a kutyás létre. Az enyémre különösen.
Peppa velem dolgozik, velem sétál, velem kezdi és velem fejezi be a napot. Ő lett az én árnyékom.
Böjte Csaba mondta egyszer, hogy a szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá. Ezt nekem Peppa tanította meg. Rossz természete miatt nem egyszer ért támadás, kéretlen tanács, hogy adjam vissza a menhelyre, ahová való. Sokszor jött a kérdés, minek egy ilyen problémás kutya egyáltalán?!
Fogalmam sincs, minek, de azt tudom, hogy kinek. Nekem. Nem szép, nem kedves, nem játszik, értetlenül bámulja a labdát, és komoly károkat okozott már a házban, és tuti, hogy soha nem fogom tudni eladni a kocsimat, max valami elvetemült, szőrtűrő állatvédőnek, de az enyém, az én árnyékom, az én kutyám. Ha Dr. Jackyll, ha Mr. Hyde sokat köszönhetek neki. Remélem, ő is nekem.
“Az egész lakásod kutyaszagú, mondja valaki, aki látogatóba jön. Majd csinálok vele valamit, mondom. Ami azt jelenti, hogy soha többé nem hívom meg az illetőt.”
Nunez: A barát
“Amikor az emberek nagyon fiatalok, egyenrangú partnert látnak az állatokban, szinte rokont. Azt, hogy az ember más, hogy kivételes, felsőbbrendű, tanulni kell.”
Nunez: A barát
Sigrid Nunez: A barát című könyve felé nem csak azért fordultam kíváncsi bizalommal, mert egy olyan barátnőmtől kaptam, akinek az ízlése és értékrendje meghatározó számomra. Az olvasás mellett szólt a rengeteg jó kritika, az író elkötelezettsége, na és a magával ragadó borító. Ám lássuk be, a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy egy kutyáról szólt. Azaz dehogyis egy kutyáról: barátságról, gyászról, írásról, hűségről, hűtlenségről, férfiakról és nőkről, két kedvenc témámról, irodalomról és lélektanról és mellesleg és mindenek felett mégiscsak egy dán dogról, Apollóról. És az, hogy ennyire megfogott a könyv, talán azt is jelenti, hogy rólam is szól, de ha ez túl nagyképűen hangzik, mondjuk azt, hogy az írónő nekem is írta.
Gyerekkorom óta imádom az állatos történeteket. A mi leszel, ha nagy leszel kérdésre évekig azt válaszoltam, Joy Adamson. Aztán messze kerültem az oroszlánoktól, de kis vadjaim, a kutyáim évtizedek óta az életem részét képezik. Többről van szó, mint a kutyák szeretetéről. Rossz gazda voltam gyerekként, rendszertelen, és felelőtlen. Amikor már felnőttként, munkából hazaérve az első éhes, riadt, csatakos kutyámat, Mázlit megtaláltam az ajtóm előtt ülve, tudtam, esélyt kaptam a jóvátételre egy valódi kapcsolatban. Tíz évig éltünk együtt ezzel a borzalmas modorú utcagyerekkel. A szingli évek zűrzavarának egyetlen állandó szereplője volt ez a hatkilós kis keverék, akire minden túlzás nélkül állítom, családtagként tekintettem. A halála olyan nagyon megviselt, hogy az engem és a környezetemet is megdöbbentette, meglepte. Akkor már két kisfiam volt, és ismerőseim egy része számomra érthetetlen módon azzal vigasztalt, hogy hát ott vannak neked a gyerekeid, ne sirasd! Csak egy kutya! Éjjelente kisfiaim zűrös éjszakáitól mindig félig ébren még hetekig hallani véltem a Bükkös-patak felől az ugatását.
“Egyik éjszaka. Arra ébredek, hogy Apolló ott áll az ágy mellett szájában a takaróval, amit lerúghattam magamról álmomban, és láthatólag próbálja visszahúzni rám. Amikor elmesélem, senki nem hiszi el. Azt mondják, biztosan álmodtam. Igen, ez lehetséges. De igazából úgy gondolom, hogy csak irigyek.”
Nunez: A barát
A férjem javasolta, ugorjunk be a menhelyre, Szentendrén, ahol akkor éltünk. Ezen azóta nevetünk. Ugorjunk be! Persze hogy egy kiskutyával jöttünk haza.
Peppa Lúcia a nevét a család akkori mesesztárjáról, Peppa malacról kapta, mert az orrát kettéválasztó pink csíktól egyértelműen kismalac feje volt. A Lúcia meg kellett, hogy legyen valami elegáns is a nevében. Aztán megszületett a harmadik fiam és Peppa úgy nőtt fel három pici gyerek mellett, mint a gaz. Nem volt energiám rá. Pszichológusként – nem túlhangsúlyozva, de nem lehet minimum gyanakodni – folyamatos dilemma gyötört, vajon a kezdeti kevés figyelem vagy valami örökölt családi trauma áll Peppa kiszámíthatatlan jellemére hátterében. Az anyja került ugyanis meglehetősen rossz állapotban a menhelyre, ahol nyolc kiskutyának adott életet. Peppa folyamatosan megszökött, néha oda kapott idegeneknek, főleg testesebb férfiaknak. Aztán – mint Dr. Jackyll és Mr. Hyde – Peppa egyre kiszámíthatatlanabb lett. A szérum pedig magam voltam és vagyok. Van egy személyisége velem és van egy nélkülem. Így lettem hatlábú a szó legszorosabb értelmében. Bacher Iván kifejezésénél nincs találóbb a kutyás létre. Az enyémre különösen.
Peppa velem dolgozik, velem sétál, velem kezdi és velem fejezi be a napot. Ő lett az én árnyékom.
Böjte Csaba mondta egyszer, hogy a szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá. Ezt nekem Peppa tanította meg. Rossz természete miatt nem egyszer ért támadás, kéretlen tanács, hogy adjam vissza a menhelyre, ahová való. Sokszor jött a kérdés, minek egy ilyen problémás kutya egyáltalán?!
Fogalmam sincs, minek, de azt tudom, hogy kinek. Nekem. Nem szép, nem kedves, nem játszik, értetlenül bámulja a labdát, és komoly károkat okozott már a házban, és tuti, hogy soha nem fogom tudni eladni a kocsimat, max valami elvetemült, szőrtűrő állatvédőnek, de az enyém, az én árnyékom, az én kutyám. Ha Dr. Jackyll, ha Mr. Hyde sokat köszönhetek neki. Remélem, ő is nekem.
“Az egész lakásod kutyaszagú, mondja valaki, aki látogatóba jön. Majd csinálok vele valamit, mondom. Ami azt jelenti, hogy soha többé nem hívom meg az illetőt.”
Nunez: A barát
