Igen, valahogy kibírtuk, hogy nem adtunk egyiknek sem soha telefont, vagy más kütyüt. Jó, még a legnagyobb is csak öt és fél, de akkor is. Tudom, mi a dörgés az ovisok között. Ez akkor is valami. Nem volt egyszerű. Évekig nem mentem fél óránál több vezetést igénylő távolságokra, mert mindig épp valaki nagyon utált autózni. Most sem nagy a rekordom a gyerekekkel vezetés számában, de országon belül már egész jók vagyunk. Tekintve, hogy személyes rekordon Bréma-Budapest egy fenékkel még a Waze előtti időkben, ez a nagyjából két órányi autózás (egyhuzamban azért!) nem nagy cucc, de akkor még csavargó és független szingli voltam, és csak magamra kellett gondot viselnem.

Most viszont három gyerekülés az alapfelszereltség, így átrendeződtek a kerekeim. Kint is és bent is.

Na de ott tartottam, hogy nem szereltünk fel Ipad tartót a fejtámlára. Nincsenek ujjal húzogatós fejlesztő játékok a kezük alatt sem otthon, sem a kocsiban, nem lehet virtuális macskát fürdetni meg doromboltatni, és mivel angol mondókákat én is tudok jó néhányat, ott is fapados megoldást választottam: talán magyarosabb kiejtéssel, de incy wincy spider-t én énekelem fel az ereszcsatornán, ha épp az kell a kis főnökeimnek.

A tévével is diktatórikus lettem. Ez egy személyes evolúció, nem voltam mindig az. Miután a férjemmel elegünk lett, hogy a Ninjago vagy a Kungfu Panda megnézése után – ami egyébként még nekünk is tetszett, különösen a harmadik rész, ami a legbrutálisabb amúgy – pépesre püfölték az apjukat, úgy döntöttünk, hogy az esti mese kategória ki fog merülni Péter Nyusziban, az Állati küldetésben és Mex és Ruby kalandjaiban. Azóta béke van és muszogás.

Igen, azt is tudom, hogy nem tarthatom ebben a mesterséges közegben őket örökké, max a suliig és kész, a kütyü be fog törni. Na de addigra már végig játszott hét évet anélkül! Ha minden relatív, akkor ez is az. Jobb nélküle, mint vele az az első hét év.

Unatkozom – néz rám óriási hófelhő színű szemeivel a világ legédesebb nagycsoportosa. Értem – próbálok empatikus lenni – de ennyi volt a mesenézés. Már rajzoltam egy csomót – próbálkozik és mintha a remélt jobb hatás kedvéért a szempilláit is megrebbentené hozzá. A hatás nem marad el, olvadok. Na de tartom magam mégis.

Akkor találj ki valamit – válaszolom kőszívvel.

Sóhaj.

Úgy egy óra múlva hallom, hogy a két nagyobb komoly megbeszélést folytat. A téma a társasjáték, amit a korábban unatkozó ötletgazda rajzolt meg. A játék lényege, hogy Péter Nyuszinak Miszter Bagoly, és Róka Úr csapdáit kikerülve el kell jutnia a bal alsó sarokból – gondosan megrajzolt pályán – a jobb felsőbe.

Meglepetten nézem, hogy dobókocka nélkül egy órája játszanak.

Közelebb megyek.

– Anya, beszállsz? – néz rám büszkén a játék feltalálója.

– Igen, szívesen – mondom – Mi a szabály?

– Fejben lehet dobni tízest, tizenegyest, tizenkettest és húszast. Érted? Oké. Te kezdesz.

– Tizenkettő – mondom rövid gondolkodás után és lelépem. Nagyfiam szigorúan velem számol végig és ellenőrzi, jó helyre teszem-e a bábumat.

– Én jövök – folytatja, majd rám néz és felcsillanó szemmel közli: Anya, én húszat dobtam!

Gondosan lelépi.

Én tizenegyet dobok gondolatban, ő újra húszat és nyer.

Egész jól elűzték az unalmat, gondom magamban. Gratulálok neki és megölelem. Széles mosollyal rám néz és vidáman közli: – Mindig húszat dobok, anya. Mázlim van.