A mellékelt kép több, mint két évtizede készült. Huszonkét évemmel magyar szakos egyetemista vagyok. Fogalmam nincs, mi leszek, ha “nagy” leszek. Hol van még a szeretett pszichológus karrier? A harminc feletti korosztályt nem jegyzem a bolygón. Kik ők és mivel töltik a napjaikat? Rejtély. Keresem magam, a helyem. Belekóstolok a finn szakba, elvégzek fél keserves évet egy gazdasági főiskola idegenforgalom és szálloda szakán. Minden perce szenvedés. Abbahagyom. Éppen egy gyorstalpaló angol intenzív nyelvtanfolyamon vagyok túl, ahol négy hónap alatt középfokok ígértek. Meglett. Későn érek. Mindenki beszél már angolul körülöttem, ideje hogy én is értsem a kedvenc dalaimat. Mire valók a bölcsészek abban a világban, ahol a Közgáz és a Műegyetem a menő? Hány hülye vicc sül még el a büfé-ruhatár szakról…. Pedig én nagyon, de nagyon szeretem a magyart, ami megnyugtat, inspirál, olvastat, gondolkodtat és kérdést kérdésre halmoz, ráadásul telis tele érdekes, okos emberekkel.
Egy hostess ügynökség munkát hirdet. Vicces, játékos feladatok asztaltársaságoknak ingyen italért. Alapvetően a rocker/hippi vonalon mozgok. Nem szeretem se a helyeket, ahol ezek a menő nyápicok szórakoznak, se a zenét, ami ott szól. A cigi promóciót nem vállalom, marad a whiskey.
Unalmas és vacak feladat. Pár alkalommal vicces. A pár alkalom az kettő.
Hajnalban jövünk haza a néptelen, téli, hideg, végtelenül unalmas balatoni szórakozóhelyről. “Jött egy felhő leszállt közénk, felszálltunk rá oly könnyedén, égő láz, vad táncot jár!” Jaj. Az úton sehol senki. Én kabátban, nagy pulcsiban, jól bevackolva, sapkám a szemembe húzva majdnem alszom a mellettem ülő ismeretlen lánynak dőlve, amikor megremeg a föld. Nem tudom, mi az. Hamar kiderül, a föld áll, ami borult, az az autónk.
Két másodperc volt. Egy a csúszás, egy a borulás.
Amikor újra éles a tudatom, a kocsi már az oldalára fordulva billeg és mi szépen sorban mászunk ki a fenti ablakon. Négy didergő, egyetemista lány és egy ijedt sofőr. Rettenetesen hideg van. Sehol senki. Mi a francot keresne bárki hajnali háromkor a kihalt balatoni úton január közepén?!
És akkor egy autó jön. Csak egy. Benne egy férfi. Egyetlen egy. Azonnal megáll, odajön, leveszi a kabátját és, mintha mindig is ezt csinálta volna, a kerekeire állítja az autót és kitolja az árokból. Nejlon zsákokat vesz elő a kocsijából, befedi velük a kitört oldalsó ablakokat. Nem tudom, honnan van nála ragasztószalag. Nem kérdez, serényen teszi a dolgát és csak ezt ismételgeti: Adjanak hálát a Jóistennek! Adjanak hálát a Jóistennek!
Adunk. Persze. Közben meg nézzük őt, ezt a kedves, erős tájszólással beszélő született óriást, akinek kidobog a szíve a mellkasából.
Ez fiatal éveim egyik kedvenc története. Gondviselésről, háláról, emberségről, szerencséről, csodáról.
Apám szerint, mi úgy cakumpakk családilag a szerencse fiai vagyunk. Sokáig vicceltem azzal, hogy nekem egyszer volt balesetem, és akkor is az ország legerősebb embere jött segítségemre, a Fekete László.
Évek óta nem jutott eszembe ez a történet, most beletúrtam az “emlékek” feliratú poros dobozomba és ez a kép a kezembe akadt. Ez a fotó nem a hostess munka emléke, nem a feltűnő piros parókáé – bár néha azóta is színes a hajam – , vagy a régi szép időké. Ez a kép az emberség és a segítő kéz mementója számomra.
Ma, amikor azok közé a szerencsések közé tartozom, akik mindenkit magukhoz ölelhetnek, akit szeretnek, akik nem küzdenek levegőért, vagy az életükért egy neonlámpa örökös fényénél, a családjuktól távol, akik élvezhetik az élet csodáját, a tavaszi hóesést, a nyíló tulipánt, nos, ma én szeretettel és hálával gondolok azokra az emberekre, akik megállnak, akik vigyáznak, akikben van felelősség, akik látják éjjel a fázó, bajbajutott másik embert.
Bár mind látnánk őket a kórház falain, az éjszaka és az önzés sötétjén is túl!
Soha ennyi gyászjelentést nem olvastam, mint az elmúlt hetekben. Az elsős kisfiam osztálytársának a nagyjából velem egyidős édesanyja, a babáját soha magához ölelni nem tudó, várandósan lélegeztető gépre kerülő egykori fiatal kolléganőm, a régi barátunk, aki tavaly még paradicsompalántát adott nekem, mert az enyémek nem eredtek meg és akit két hete egy éjjel légszomjjal küzdve vitt el a szirénázó mentő, hogy pár óra múlva a halálhíre térjen csak vissza a férjéhez, akivel ötven éve éltek együtt… Ők elmentek mind.
És a lista hosszú, még messze a vége.
Égből pottyan segítőnk akkor éjjel szépen tovább is hajthatott volna. De ő megállt. Őt érdekelte, mi van azokkal a vadidegenekkel az út szélén az árokban. Nem a bicepsze, a szíve volt hatalmas.
Születésnapom alkalmából azt kívánom, legyenek minél többen az ország lélekben legerősebb emberei! Azok, akik mások lelkét tartják, akik mások hitét táplálják egy jobb világba, ami emberséges, ami felelős.
