Ha érdekel a pszichológia, olvass tovább! Ha pszichológus gurut keresel, semmiképp ne vesztegesd az idődet ezzel az ajánlóval! Tehát akkor olvass tovább, ha az emberi – kísérletező, nyitott, kiváncsi, hibákat elkövető, bölcs, érzékeny, reflektív – történetei érdekelnek a lélektannak.
Tegnap egy nagyszerű barátnőmmel neves pszichológusokról és gondolataikról vitáztunk. Neveik nélkül – hisz ízlésének és pofonok – a vele való beszélgetés során kikristályosodott, hogy miért is nem szeretem a gurukat. Különösen a pszichológus guruk keltenek bennem erős ellenérzéseket. Mert valahogy megkövültek, megmondó emberek lettek és ráadásul sokszor nem tudok egyetérteni az általuk képviselt értékekkel, véleményekkel, pláne stílussal. Hova tovább, ez a próféta szerep kimondottan rosszul áll egy olyan szakmában, ami a másikra, a konkrét helyzetre való reagálásában él. Ilyen terepen veszettül nehéz általánosítani. De mivel ezek a guruk többnyire karizmatikusak, kiváló kommunikátorok és jó a tolluk, és az emberek támpontok híján egyre tanácstalanabbak és egyre inkább várják a gyors megoldásokat, kérik ezt a pirulát. És én talán pont ezért valahogy berzenkedem tőlük.
Van viszont a tarsolyomban két nagyszerű könyv, amiben pont az ellenkezőjével találkozhattok! Folyamat, belső munka, önismeret, önelfogadás, és folyamatos tanulás az elkövetett hibákból, hogy csak pár dolgot emeljek ki. Ezek a szakemberek, írók, akik bölcsességük, élettapasztalatuk, szakmaiságuk mellett elgondolkodtatnak és érzékenyítenek, nos, ők a lehető legtávolabb maradnak a megmondó szerepétől.
Edith Eva Eger Az ajándék című könyve és 12 életmentő leckéje mindenkinek a javára válik, bármi is legyen az újévi fogadalma! A mű a Libri Kiadó 2020-as kiadása. Ha olvastátok tőle A döntést, szerintem már ez az írás is megvan, de akinek új a szerző, az bátran kezdhet ezzel a rövidebb, tömörebb könyvvel is. Egy barátommal egyszerre olvassuk Dr. Eger új írását, és kérdésemre, hogy hol tart vele, ezt írta: “Beosztom, mint gyerekkoromban a csokit.”
Az Auschwitz túlélő, örökifjú kilencven pluszos egykori balerina negyvenes éveiben lett pszichológus és de jól tette, hogy nem tántorította el a korára vonatkozó kishitű félelme. Aktív, humoros, bölcs, és nagyon emberi. Kicsit spoilerezek, de a kedvenc részem, amikor olyan bátran írja meg, hogy ő – aki táncolt Mengelének, aki kiszabadította a férjét a börtönből, aki emigrált, aki ezrével találkozott a legnehezebb történetekkel – is egy ember, egy idős nő, akit idősek kirablásának szakosodott csalók átlátszó, aljas trükkel fosztottak meg legkedvesebb ékszereitől. És igen, ettől, hogy nem pózol a látnok, az emberi rossz szándékot messziről kiszagoló szakértő szerepében, ettől még hitelesebb számomra.
Minden fejezet nagyon sűrű még nekem is, aki olvastam és időről-időre újra olvasom az első könyvét és aki szakmabeli vagyok. Mégis minden fejezet tökéletes és elég.
“Amikor elakadtunk, gyakran nem arról van szó, hogy ne tudnánk mit tegyünk. Hanem félünk, hogy nem csináljuk elég jól. Önkritikusak vagyunk. Magasak az elvárásaink. Mások elismerésére vágyunk – leginkább a magunkéra -, és azt hisszük, azzal érdemeljük ki, ha szuperhősök és szuperhősnők vagyunk. De ha tökéletességre törekszem, akkor csak halogatni fogsz, mert a tökéletesség azt jelenti, hogy soha.
A másik ajánlásom Lori Gottlieb Akarsz beszélni róla? című könyve, ami szintén 2020-ban jelent meg a 21. Század Kiadónál. Ahogy az író finoman szólva keresi az útját és bepillantást enged a saját terápiájába, élete zűrzavaros botladozásaiba, az végre megint egy olyan narratíva, amihez lehet emberileg és szakmailag kapcsolódni. Jó néhány érthető és időszerű elmélet jól és közérthetően van megírva benne, de Lori Gottlieb fő érdeme, hogy kiváló történetmesélő, aki saját és kliensei történeteit egymással párhuzamosan bontja ki. Ezeken a történeteket néha hangosan és jóízűen nevettem, máskor meg az arcomon végig folyó, patakzó könnyeimmel áztatva a lapokat, szipogva sírtam. Vicces, amikor a tejfoltos anyaruhájában otthonról ki sem mozduló kismamaként arról ír, minden kapcsolata a külvilággal a néha felbukkanó futár, akit ráadásul zavarba is hoz bolondos megjegyzéseivel. És különösen megható és fájdalmasan szép, amikor Julie-ról, a haldokló rákbeteg gyönyörű, okos fiatal nőről ír, akinek végig fogta a kezét az élete utolsó szakaszán.
“Nem véletlenül szoktam a terápia elején kifaggatni a klienseimet arról, hány ember van jelen az életükben. Kis milliószor elmondtam már, de elmondom még egyszer: csak a másokkal fenntartott kapcsolatainkban tudunk fejlődni.”
Ami a közös a két műben, a női író hangján túl, az a közös eszmei táptalaj például. Mindkettőjükre erősen hatott Viktor Frankl munkássága. És ami még érdekes, hogy mindketten érett fejjel, semmiről nem lekésve, negyvenévesen lettek nagyszerű pszichológusok. Ami viszont nem is lehetne különbözőbb, az a családi életük. Edit Eger elkötelezett anya, nagymama, dédnagymama, feleség – Béláról, az egykori partizán férjről azonban sejtelmesen keveset tudunk még mindig, a második könyv elolvasása után is – míg Lori Gottlieb az egyedülálló anya, aki bátran vállalja párkapcsolati bukdácsolását, és rendhagyó anyaságát, miszerint az utolsó pillanatban sperma donor segítségével vált sugárzóan boldog anyává.
De nem akarok többet elfecsegni ezekből az értékes és gyógyító történetekből! Viszont bogarat szerettem volna tenni a fületekbe… remélem, sikerült!
Hogy ez az év teljesebb és boldogabb legyen, olvassatok! Ezt a két könyvet mindenképp!
