Szörnyűséges kis kétéves? Nem, nem és nem!

 

Egy dolgot mindig csodáltam férjem angolszász kultúrájában: a viszonyát a nemhez. Én a magam részéről azt tapasztaltam a körülöttem felépített világban, hogy a határozott nem tiszteletlenség, udvariatlanság, nem illik. Pláne gyerekként. Pláne egy tekintélyes felnőtt felé. Pláne, ha szeretünk valakit, akit nem akarunk megbántani. Számára azonban nem forradalmi értékű ez a három betű, nem is szitokszó, még csak nem is tiszteletlenség, sokkal inkább egy álláspont, egy visszajelzés valamiről, valakiről.

Nem. Ennyi.

Semmi extra, három betű, három világrengető szuperfontos betű.

Arra neveltek minket, hogy tiszteljük a tekintélyt, ne ellenkezzünk, fogadjunk szót, és ez persze egy bizonyos határon belül tök oké. Káosz lenne amúgy. De megtanulni jól nemet mondani ennél sokkal, de sokkal fontosabb és összetettebb. Még mindig nem küldök vissza ételt étteremben, ha gondom van vele: igyekszem jó fej lenni, és valami kedvességgel áthidalni az esetleges problémát. Eleinte cikinek éreztem, hogy a férjem a leghatározottabban küldi vissza a rendelt fogást, mikor valami gondja van. Ha elfogyasztja, a pincér kérdésére a vacsora végén, hogy ízlett-e az étel, részletesen kifejtve válaszol, mi miért volt finom, és mi miért nem volt jó. A pozitív véleményének is markáns hangot ad! És pont ettől hihető és értékes az, amit mond. Ezt egészen addig nem értettem, míg egy kis időt nem töltöttem Észak Amerikában. Ott – legalábbis a szolgáltató szektorban – mi sem természetesebb ennél. A nem a visszajelzésre szocializálódott emberek számára egy érték, egy útjelző egy határvonal. Mi gond lenne vele?

Én – bár alapvetően kompromisszumra törekvő ember vagyok – a nemet nem is annyira régen, felnőttként tanultam meg igazán határozottan használni. Nem tetszett. Nem volt finom. Nem értek vele(d) egyet. Ha kell, elhatárolódom tőle(d). Nem akarok megfelelni. Nem tolerálok valakit, egy értékrendet, vagy valamit. Nem, nem és nem.

A magam részéréről a nem szócska negatív előjelét a gyereknevelésben is pozitívra cserélném.

A gyerekeim első szavai közt biztos, hogy ott volt a nem, ahogy az anya is. Ez hamarosan egybe is mosódott valahogy így: Nem, anya! És én is meghúztam a határokat: Nem, kicsim! Szépen tanuljuk egymást.

Sem a gyerekek, sem a felnőttek részéről nem tartom jó ötletnek sem túldimenzionálni, sem semmisnek venni a nemet. Valahogy úgy szeretném a helyén kezelni, ahogy a férjemnél látom.

Láttam olyan szülőt, aki kitalálta, hogy a gyereknek nem szabad nemet mondani, mert sérül szegény (szívesen megnézném a sztori folytatását úgy tíz-tizenöt év múlva), és olyat is, hogy a gyerek sem mondhat nemet az okos, tekintélyes szüleinek, tanárainak, nevelőjének. (Azért, mert azt mondtam. Velem te így nem beszélsz!) Egy önállóan gondolkodni képes ember szerintem egyik legfontosabb szava a nem. Nem akarom. Nem értek vele egyet. Nem így gondolom. Nem teszem meg…

Ezt jó esetben követi az, hogy mit akarok, mivel értek egyet, mit gondolok, és mit teszek meg. És így szépen lassan kialakulunk: mik a választásaink, mitől zárkózunk el, mit akarunk, mit engedünk, miért és mi ellen küzdünk.

Pici koruk óta azt vesznek fel a srácaink, amit akarnak. Persze eleinte kikészítettem a ruháikat, de ha nem azt a pólót, azt a zoknit akarta aznap, nem erőltettem rá. Elkényezteted őket, mondták sokan. Ma már mind a három reggelente kihúzza a fiókját és jó ízléssel, kiválasztja, mit szeretne viselni.

A választásra való nyitottságunk mintha azzal kezdődne, hogy normálisan viszonyulnak a körülöttünk élők a nemhez.

Igen, mert így kisebb eséllyel történik velünk olyasmi, amit csak a másik tekintélye miatt, a jólneveltség végett, vagy a sajnálattól vezérelve engedünk megtörténni.

Hatéves fiam utál a szülein kívül mással puszilkodni. Ehhez (is) joga van: nem kell senki pusziját eltűrni, ha nem akarjuk. Tiszteletben tartatom a nemet, amit mond. Jó kis szó ez. Csak macerás, mire megtanuljuk jól használni.

Esetleg a dackorszakban – amit angolul is a rémes terrible two „szörnyűséges kis kétéves” kifejezéssel illetünk – amikor a nem a leggyakrabban használt kifejezés lesz, nem befeszülnünk kéne, hanem ünnepelnünk. Hogy mit? Hát az önálló gondolkodás kezdetét! A saját hangot. Az egyéniséget. A kisembert, aki még nem tudja pontosan, hogy mit akar, de azt már tudja, tesztelgeti, mit nem akar. Legkisebb fiam huszonkét hónapos, tehát ezt a korszakot harmadszor ünneplem épp. Nem mondom, hogy első alkalommal is ennyire lelkes nem aktivista voltam, de hát kezdek belejönni, na.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy első lépésként az Élet nevű társasjátékban kihagyhatatlan a mező, ahol a nemet jól használni tanuljuk. Úgy tűnik, kétszer kimarad a dobásból, aki ezt a leckét átugorja.

 

SÁRVÁRI GYÖRGYI

Follow

Cím

Budapest XII. kerület

Avar utca